Öt, leesett a köd... Feel free

"Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.

Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan,

s milyen e sűrü, kúsza vad vadon: már rágondolva reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb, tudom.

De, hogy megértsd a Jót, mit ott találtam, hallanod kell, mit láttam az úton." /Dante/

Szabad vagyok!
Végre sikerült leráznom magamról, kiűznöm magamból a fájdalmat. Úgy megkönnyebbültem, olyan jó. Vége a szenvedésnek.

Kellett hozzá, hogy megjárjam a poklokat, olyan mélyen, hogy még az életemtől is meg akartam válni. Aki ismer, az tudja, hogy ez mit jelent, hiszen soha, a legnehezebb pillanatokban sem, gondoltam ilyenre, idáig. De úgy éreztem nekem már nincs is semmim, könnyű odaadni.
Egész eddigi életemben mindenki elhagyott, akit szerettem. Ki így, ki úgy, egy ponton úgy gondolta, most már megleszek egyedül is, és csak kisétáltak. Van, aki szó nélkül, volt, aki szenvedve, van, aki kényszerből és van, aki gyávaságból és erőtlenségből.
Már tudom, hogy nem az én hibám minden, és részben csak az övék. Hiszen emberek vagyunk, nem mindenki viseli egyfomán az élet nehézségeit. Sok szenvedés árán jöttem erre rá.
Az utolsó csapás, ami ért, ezért volt olyan fájó. Ezért éreztem a dühöt, a keserűséget, a kínt. Mert úgy láttam, hogy, aki az utolsó kincsemet is megkapta, olyan ember, aki nem érdemli meg.
Rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Ő nem tehet arról, hogy neki az élet mindazt megadta, amit tőlem elvett. És olyan fucsa és paradox helyzet, hogy pont őáltala jöttem erre rá, és találtam egy olyan zenét, ami a lelkemig hatolt és kitépte ezt a nagy fájdalmat belőle.
Már oda tudom neki adni, ajándékba, hogy őrizze, hogy tanítsa, hogy tapasztaljon mellette, amíg az élet úgy akarja. Azért tudom odaadni, mert ezáltal én is nagyon sokat tanultam az életemről.

"Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény. Minden szenvedés értelme, hogy öröm. A kárhozat az üdvért van. A sötét évet eddig negatívan értettem. Valódi értelmét most találtam meg. A bűn és a pokol és a kárhozat misztériuma. Át kell menni rajta, mint a halálon. Jaj annak, aki a sötétség borzalmas titka elől menekül. Magadra kell venned. Mert az örök nem a sötétség és nem a kárhozat. Nem a negatív. Az örök az üdv. Ahol a bűn túlsúlyra jut, ott elárad a kegyelem." /Hamvas Béla/

Számot vetettem a tetteimmel, az érzéseimmel.
Rájöttem, hogy az előítélet tényleg rossz dolog. Nem csak olyan klasszikus kategóriákat érinthet, mint amire mindenki gondol...
Alapvetően sokkal könnyebb az élet, ha odafordulsz a másikhoz és rácsodálkozol, hogy ő vajon milyen lehet. És a sok tapasztalatból már össze tudod rakni, hogy mi, mit jelent. Sajnos, ez addig igencsak döcögve megy, amíg saját magadat nem ismered. Nos, én most nagyon komoly "önismereti tréningen" estem át. Felszínre kerültek olyan gondolatok, érzések, amiket soha nem gondoltam volna, hogy érezhetek egyáltalán. Szembesülnöm kellett vele, hogy igenis tudok gonosz lenni, hogy tudok elemi erővel gyűlölni, hogy fájdalmamban senki más nem érdekel, csak magam, önző vagyok és közönséges. És tudok félni is. Őrülten félni.
Remélem az árnyas erdőben nem csak ezek látszanak meg a fák között... Innentől kezdve igyekszem majd úgy élni, hogy a jó dolgok és a szeretet világítson át a tözsek között, hogy megtartó ereje lehessen egy életen keresztül...
Olyan nagyon nehéz az élet,  de felül kell emelkednünk a hétköznapi dolgokon, különben mindent elveszítünk, ami fontos a számunkra. Én elveszítettem, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy kibírjam a rám rakott kereszteket. Nem tudtam teljes odaadással bízni Benne, kezébe tenni a kezemet, és kérdés nélkül, nem tudva milyen úton haladva, csak bízni és bízni, hogy minden rendbe jön. Ő pedig nem tudta megszorítani a kezem, hogy ne féljek,és hagyta hogy kicsússzon a helyéről. De az a hely most is csak ott van, mert az évek során barázdát vájt magának, sokszor a könnyek által, de még többször az öröm által. Csak egy kéz illik bele tökéletesen.

Most jött el az idő, hogy a másik kezünkkel is megpróbáljuk a kézfogást. Nem olyan ügyes és nem is olyan erős a szorításunk, de most egy darabig ők fognak elkísérni minket azon az erdei úton.

"A sötét esztendőben minden földi javamat elvesztettem. Az összes elrejtett befőttesüvegeket és konzervet, minden cukrot és borotvaszappant és rongyot és papirost és tintát. Hiába dugtam a könyvek mögé s a polc alá, a polc és a sok könyv is elveszett. Kint voltam a havas utcán és a fájdalomtól és a félelemtől bömböltem, mint Jób és Istent hívtam és a hóba vetettem magam, mert éreztem, hogy nem hallgatott meg. De ez volt, amit aránylag hamar meg tudtam érteni. Koldus lettem. Mint Jób. Megértettem, hogy koldusnak lenni jó. A műtét kínos. Mindenem elveszett, mondtam. Elfelejtettem nevetni és gyűlöltem, aki nevetett. Seb. Mély seb. Azután, hogy a darát és a kenyérhéjat gyűjtöttem, csapás. Meg akartam menteni és elveszett. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába. Mint Jób. Ha az embert békében hagyják, öt év alatt ismét házat szerez és kezdheti elölről. Befőtt és méz és borotvaszappan. A gazdag ifjúnak igazán nehéz. Sohasem tudtam volna lemondani. Ó, lemondani! Mindenről lemondani. Nem például a melankóliát megtartani, a dohányt vagy a pálinkát. Vagy a konzerveket. Valamit, amibe el lehet bújni, mint a vasbányába, valami, amit lehet félteni és amiért lehet reszketni, valami, ami megvéd, valami objektív és manifeszt és a teljes odaadásban megakadályoz. Nem megtartani. Még az örömet sem. Lemondani az odaadásról és lemondani a lemondásról. Mint Jób.

Eláradt a kegyelem. Kegyelemnek nevezem azt, hogy aránylag könnyen és gyorsan megértettem. Koldusnak lenni jó. Még véreztem, de már tudtam, hogy jó. A birtok világa romokban hevert. Tudtam, ha öt évig békében hagynak, nem fogok házat szerezni, hogy kezdjem elölről. Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de nem baj, most már igyekszem többé semmihez sem odaragadni, mint a borotvaszappanhoz tettem. Koldusnak lenni nehéz, de jó. A létezés világa a birtoklás világánál magasabb.

Most itt fenn az erdei házban megértem azt is, hogy mit jelent a bűnösség tudatának levetése. A sötét gond. A bűntudattól való zavartalanság. Megértem, hogy nagy szentek bűneiket felajánlják és olyanokká válnak, mint a kisdedek. A bűnről is lemondani. A sötét gondról és az aggodalomról és a holnapról lemondani. Semmi sem az enyém. Én magam a legkevésbé vagyok a magamé. A birtokhajszában és a gondban és a félelemben és a rejtőzködés érdekében épített haditervekben felzaklatott kedély megnyugszik. Elárad a kegyelem. A birtok világában az ember nem is lehet önmaga. Csupa védelem és támadás és érdek és házőrző kutya saját kapujában és ha befőttjeit elviszik, úgy üvölt, ahogy én tettem házam romjain a havon. Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság." /Hamvas Béla/