Szóval jó is volt ez a ünnep körüli időszak, de azért főleg rossz. Sajnos karácsonyfa nélkül, család nélkül, E. nélkül nem igazi a karácsony. :( Azért tettem fel azt a dalocskát is. Remélem jövőre tényleg nem leszek egyedül. Hihetetlen, hogy még mindig ilyen naív és álmodozó vagyok, hogy azt hiszem jövőre megint boldogok leszünk, együtt.
Bonyolult kérdés ez. Valóban igaza van abban, hogy ha most újrakezdenénk, nem menne. A körülmények még mindig ugyanazok, csak most még két nagyon megbántott és csalódott emberke is van hozzá. Meg nem mellesleg egy barátnő, hogy bonyolítsa a helyzetet. (Jaj, nem akarom azt írni, hogy azért hogy elszedje tőlem, direkt.) Mert az agyammal tudom, hogy szegény kiscsaj nem tehet semmiről, nem is vágja a helyzetet, de akkor is, egyszerűen annyira gyűlölöm érte. Mindent tönkre tesz. És az a legrosszabb, hogy minden közös álmunkat elveszi. Lecserélhető vagyok. Ha nem vagyok én, hát jön egy fiatalabb, aki ráadásul még gitározni is tud, hogy csak egy pozitívumot említsünk... De ugye ketség kívül szupercsaj. Sokkal lazább, szebb, jobb a családja, több és jófej barátja van, meg acélbetkós bakancsa. (Az fontos ám!) És vele is ugyanúgy, mindent meg lehet valósítani, mint velem. Én csak egy szereplő voltam, ha kiírtak a szerepből akkor lesz helyettem másik. Király érzés, hogy ennyit érek. Soha nem godoltam, hogy 21 évesen kurvára öregnek hiszem majd magam... Hát igen, annak hiszem. Ki vehetné fel a versenyt egy 10. osztályossal. Kész őrület. Mire lediplomázom, addigra akár le is érettségiztethetem a kisasszonyt. :S :S
E. szerint nem befolyásolhatjuk a jövőt, és majd meglátjuk mi történik... Folyton rébuszokban beszél. Néha utalgat, hogy persze még együtt leszünk, aztán meg közli, hogy 3 év múlva elveszi G.-t feleségül...
De mi van azzal, amit mondani szoktak, hogy amit akarsz, arra gondolj erősen és előbb utóbb megtörténik? Nem tudok eligazodni az elméletek között. Nem tudom mit kellene éreznem. Csak azt tudom egyre erősebben, hogy így el fogom veszíteni. Örökre. És ez borzalmas. (Biztos pár év múlva elcsodálozom majd rajta, hogy milyen hülye voltam most.) Szerencsére szerintem ember nincs, aki erre tévedne és elolvasná. :D Ez jó.
Az viszont kevésbé, hogy szarul érzem magam. Pedig ma jó napom volt. Egyre jobbak a napjaim, nem arról van szó. Csak nem akarom azt érezni, hogy eltávolodtam tőle. Most az ünnepek alatt még utoljára kitártam a szívem neki. Mindent elmondtam, amit érzek, őszintén. De ő nem. Neki most jó így. Gondolom. Két nő is szereti. Persze engem meg sajnál. Azért találkozgat velem.
Most megváltoztattam a blogcímet. Letiltottam msnről. Azt hiszem, nemsokára kitörlöm a telefonomból az új számát is. Elfelejtem, mert fáj. Fáj fáj fáj fáj fáj... Ő elfelejtett. Boldog.
Boldog lesz, de nem tudja egyszerűen ésszel felmérni, hogy mit veszítettünk ezzel. Nem is lehet, mert MINDENT. Nem arról van szó, tudom, hogy mással is lehetek boldog az életben. Efelől nincs kétségem. Nagyon sok rendes férfi van, aki szeretne is egy életen keresztül. Nem erről van szó. Hanem ARRÓL. Ezt az érzést csak az tudja, aki átélte már az életben. Legtöbben elveszítjük, de én nem szeretném.
Pedig ez a ragaszkodás elvileg rossz. Valami csak akkor lesz igazán a tiéd, ha el tudod engedni és le tudsz mondani róla. Csak az a baj, hogy azt is tudom, hogy ez az esetünkben nem működik. Most ha minden kapcsolatot megszakítok vele, az utolsó esélyem játszom el. Abban a pillanatban, hogy eltűnök, minden út szabad lesz előtte meg a lány előtt. E.-nek többé nem kell sajnálnia. Évente párszor eszébe jutok majd a pipáról, amit most kapott tőlem ajándékba, de ennyi. Elfelejt. Mivel igazán szeretem, tudom, hogy meg kell adnom neki ezt az utat. Nem üldözhetem az érzéseimmel, ha nyilvánvaló, hogy Ő már nem szeret. A másik lányt szereti. Én meg csak egy keserédes emlék vagyok, de amint lelépek ez is elköltözik a szíve legeslegkisebb csücskébe és soha többé nem jön elő.
Álatlában ezt gondolom. De amikor utalgat másra és nekem pedig előjön a pozitív énem, akkor azt képzelem, hogy hazajövök Angliából, és ők szakítottak, és mi pedig boldogok leszünk együtt. Végre összeköltözük és nekilátunk az öt lurkónkat viláragyártani, hogy szapaorodjanak a magyarok. Az eddigi blogbejegyzések között van utalás ezekre az álmokra is. Aztán rájövök, hogy megint csak a bilibe lógott a kezem. Mert igazából ha én nem keresem ő nem keres, ergo nem akar velem lenni és a legutóbbi beszélgetésünkkor megsértődött egy megjegyzésen, amit én tényleg nem is bántásnak szántam, de ő nagyon kiakadt tőle.
Unja a rizsát, unja, hogy újra és újra meg akarom beszélni, mert nem ért engem. Nem érti, hogy nekem fáj, hogy kudarcot vallottunk és nem tudom kideríteni az okát. Persze, hogy jobb egy 17 éves szerelmes tinivel. Ő nem kérdez, nem parázik, nem akar különköltözni és nem kéri, hogy dolgozz érte.Viszont kérdés nélkül feleségül menne hozzá és szülne neki 3 év múlva. Mert ő nem akar tovább tanulni, csak, hogy együtt lehessenek. Szóval kizárólag a pozitív oldalát adja egy kapcsolatnak. Ráadásul formálható a személyisége. Nem okoz neki gondot a vajasdoboz- effektus pl. Mire pedig eljönnek a negatív dolgok, addigra E. már elég felnőtt lesz, hogy ezeket kezelje. Addig pedig itt a szabadság, az önfeledt, gondok nélküli kapcsolat. jupíííí. Hajrá. Én sajnos nem értem annyit, hogy miattam ezeket megpróbálja.
Ezt is feldolgozni... iszonyú. Folyton csak a kérdések, ő miért, ha én nem? ő miért jobb, mint én? miért, miért, miért???? Fent már megadtam a válszokat nagyjából, de akkor is itt zakatolnak a fejemben. Arra is rájöttem, hogy valószínűleg nem vagyok egydül. Kegyetlenül sok nő jár így. És kegyetlenül sok nő az a "bizonyos" fiatalabb szerepében van. Eddig nem értettem, miért kell állandóan veszekedniük az elvált anyukáknak az új élettársakkal, feleségekkel. Most megértem. Pedig nekünk nincs gyerekünk. De az a lány mindent elvett. 8 évet, csak úgy, egy szempillantás alatt. Persze tudom az eszemmel, hogy nem akarattal. És, hogy ő nem is tudja, de akkor is. Kész.
És nem volt elég, mert még az álmaink is kellettek. Ez a legfájóbb. Nem is lehet kibírni, akkora árulás. Persze E. nem érti. Szerinte azok az ő tervei és szerencsés, hogy mégegyszer talált egy lányt, aki ugyanúgy gondolkodik. EZ már... erre nem is lehet mit mondani. Ugyanezt érezheti egy anyuka, amikor minden hétvégén oda kell adnia a saját gyerekét egy idegennek. Megértem, hogy nem akarják. Én sem akarom látni, hogy az álmaim egy másik "szereplővel" valósuljanak meg. Nem akarom...
A végére egy versike Kiss Ottótól:
A boldogság az, amikor sokat kapunk. A fájdalom az, amikor ezt mind elveszik. Én nem akarok boldog lenni többé, mert az egyszer nagyon fájni fog.
A kép Agócs Írisz munkája. http://artistamuvek.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése